Posts
All Comments
Végre egy kicsit én is segiteni tudtam a japánokon. Nem csak élősködöm rajtuk. Éppen hazaértem a munkából, mikor észrevettem egy részeg japán emberkét a bejáratunktól kb 3 méterre. Eléggé meglepődtem, mert álltalában a metróállomás közelében isszák le magukat. Most megint egy kis fejtágitást kell végeznem, hogy elmondjam, hogyan is lehet az, hogy részegen alvó embereket látsz Tokyo utcáin. Hát itt Japánban a munkahelyed szolgáltatja az ivócimboráidat. És ha a főnöködnek kedve szottyan egy görbe estére, akkor az alkalmazottak nem igazán tudják magukat kivonni a dolog alól. Magyarországon, ahol sokan a családot helyezik a munka elé ez kicsit nonszensz, de itt Japánban a sörgyártók munkaidő után adják el a legtöbb sört. Nem nézi le senki a szerencsétlenül járt embert. Tudja mindenki, hogy nem önszántából részegedett le. Persze jó a gőz kieresztése meló után, de azért mindenki szeret a saját ágyában aludni. A melós bulikon viszont gyakran rászálnak valakire, csak hogy utánna legyen min vigyorogniuk a következő héten. Erre a pasira is rászálhattak a munkatársai, buzditották, hogy igyál, igyál, aztán az utolsó vonat idején nem maradt senki a közelében, hogy haza irányitsa. Ez mondjuk igen csak ritkaság, mivel a legrészegebb ivócimborát álltalában többen is istápolják, hiszen tudják jól, hogy ma ő helyettük is ivott. A képen látszódó fickó valószinüleg meggyőzte a társait, hogy egyedül is hazatalál, aztán a lakásunk bejáratánál kötött ki. Senki nem rúg bele, nem húzzák a szájukat. A tovasurranó biciklisták akik éppen mobiljukon beszélgettek, azok is csak nevetéssel, reagáltak a látványra. Az egyikük a szemem láttára állt meg, és megpaskolta "kicsit erősen" az arcát, majd miután nem volt reakció nevetve tovabringázott. Én a HŐS elmentem az öt méterre álló éjjel nappaliba és vettem neki egy palack vizet, meg két adag UKON t. Hogy mi is az az ukon, azt majd késöbb elmagyarázom. Innivaló. Állapodjunk meg ennyiben. Szóval megvettem az ajándékot, és odamentem. Megkérdeztem nem e akar e már hazamenni taxival, meg hogy jól van e. A válasz alig hallható horkolás volt. Mivel nem tudtam mit tenni, odatettem az ajándékot mellé, és betakartam a kabátjával. Mielött a liftet hivtam volna azért felbukkant egy gondolat, hogy mégsem hagyhatom ott az ürgét legalább egy fényképet kell készitenem róla, és a blogomban megemlékezni róla. Szóval most olvashatjátok a róla megtapasztaltakat. Aki pedig felőlem érdeklődik, annak elmondhatom, hogy minden rendben velem, velünk. Dolgozok, élek, minden megy a maga útján. Legyetek jók. Puszi
